A szobában félhomály honolt. Kezét arcába temetve, az asztalra támaszkodva ült. Nem volt túl vidám. Már reggel, amikor felébredt érezte, a szorító érzést a gyomrában. Felemelte a fejét, és a vázára nézett. Néhány szál, kókadozó rózsaszál volt benne. De legalább igazi virágok – gondolta – nem az a szintetikus szar amit a kantinban lehet kapni. Ennek legalább jó illata van. Körbe nézett, és tekintete az ablakon állt meg. A leeresztett zsaluk résein szürkés fény hatolt keresztül. Esik. Gondolta, mert a szigetelés minden külső zajt elnyomott. Mindig esik. Felállt. Lassú léptekkel az ablak melletti kis beépített panelhez lépett. Lehajtotta, és kikapcsolta a holovetítőt. A kinti táj eltűnt, és az eső helyét átvette a sötétség. Ekkor kinyílt a beépített ajtó és egy egyenruhás tiszt lépett a szobába.
- Elérkezett az idő elnök úr. Felkészült? – kérdezte.
- Erre nem lehet felkészülni. - mormogta a fogai között. – Biztos, hogy ez az egyetlen lehetőség?
A kérdés hiába való volt. Inkább csak önnön lelkének háborgását jelezte. Tudta jól a választ.
Követte a tisztet. Félhomályos folyosón haladtak,a csendet csak lépteik halk kopogása törte meg. Az egyik kanyar után egy sötét kiszögelléshez léptek. Rajta egy felirat volt. – Belépés csak 3. szintű engedéllyel – A jobb oldalán, pici képernyőn egy női fej jelent meg. – Kérem álljanak a jelre. – Mondta búgó hangján. Miután megtették, az érzékelők dolgozni kezdtek. A bioszkenner ezredmásodpercek alatt végigfutott minden porcikájukon. Adatok billióit küldve a központi számítógéphez. A válasz sem késlekedett . – Belépés engedélyezve – mondta a fej, és az írisz mi a termet elzárta becsusszant a falba.
Odabent már koránt sem volt csend és nyugalom. Legalább 20 ember sürgött forgott. Jól látszott, mindenki ideges. Amint meglátták őt, mindenki abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott, és merev vigyáz állásba vágták magukat. A tömeg közepéből egy kis köpcös szemüveges ember vált ki, és arcán széles vigyorral felé indult.
- Malcolm J Hope professzor az Egyesített Világ egészségügyi Szövetség elnöke szolgálatára jelentkezem elnök úr.
- Jelentést kérek. – mondta neki, de tudta ez már csak formalitás. Már napokkal ezelőtt olvasta a jelentést. – Vannak új információi?- kérdezte.
- Sajnos a helyzet tovább romlott. A fertőzöttség immár 98%-os. Mindent megtettünk, de nem tudtuk megállítani.
- Értem.- Nehezen jöttek ki a szavak a torkán. Soha sem gondolt arra, hogy egyszer neki kell megtennie, ami most rá vár.
- Uram az előkészületek megtörténtek. Csak önre várunk. – mondta az egyik kölyök képű tiszt. – A kezén remegés futott át, száz évesnek érezte magát, pedig még csak hatvan volt.
- Hát legyen aminek meg kell lennie. – mondta elcsukló hangon. – Rogyadozó léptekkel a vezérlő terem irányító paneljához lépett.
A pult közepénél egy központi helyen volt a szék. Más nem fontos napokon a parancsnok innen irányította az embereket. A holovetítőkön nyomon követhette az aktuális eseményeket. De a mai egy fontos nap volt. Most az ő számára állt ott üresen. Helyet foglalt. Nem ült kényelmetlenül, de még is feszélyezte a tudat, és nyomta vállát a tett súlya. A tetté ami alapjaiban megrengeti egy civilizáció jövőjét. Az ülőalkalmatosság életre kelt, amint a párnájában elhelyezkedő érzékelők bekapcsoltak a súlya alatt. A szeme elé egy fém kar piciny retina szkennert csúsztatott, ujját megbökve egy karfába épített szerkezet kicsiny tűje dns analízist végzett.
- Azonosítás befejezve. – mondta egy száraz géphang. - Karl Brown az Egyesült Világtanács Elnöke. – Legfelsőbb szintű hozzáférés engedélyezve. – és ebben a pillanatban a padlóból a szék jobb oldalán pár centivel a kezétől kiemelkedett egy asztalka, rajta egy doboz. Nem volt túl nagy, de mégis tekintélyt parancsoló. A tetején egy hét számjegyű kijelző volt. Egyenként gyöngyöző homlokát néha megtörölve beírta a számokat. Tudta őket fejből, hiszen mikor kinevezték, neki kellett megadnia ezeket. Amennyiben vele valami történt volna, a számsort az utódja örökli, és az már az ő döntése, hogy változtat-e ezen. Mikor végzett a dobozka teteje és négy oldallapja az asztalba csúszott és szabadon hagyta a tárgyat, amit hosszú évszázadok óta rejtett és soha senkinek sem kellett használnia. Most övé lett a kétes dicsőség. A kezét a tárgy fölé helyezte.
- Isten irgalmazzon az emberiségnek- mondta halkan és lassú reszkető mozdulattal megnyomta a gombot. Mert az a valami egy gomb volt. Abban a pillanatban, ahogy keze ereje célt ért a holokijelzőkön egy hatalmas fényes robbanás látszott. Bár ők nem voltak veszélyben, mert biztonságos távolságra voltak attól a helytől, de a látvány mindenkit letaglózott.
Mert abban a pillanatban, amikor a súlyosan fertőzött Föld bolygó atomjaira robbant az emberiség történelmében egy új fejezet vette kezdetét.
(saját novellám 2008.04.20.)
